A csoportunk szándéka, hogy tagságunk száma mind az érintettek, mind a szövetséges/munkánkat támogató tagok számában növekedjen. Ezért döntöttünk arról, hogy olyan gondolatokat is közlünk tagjainktól, amelyek őszinteségükkel, nyíltságukkal ösztönözhetik a blog olvasóit, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Ebben az írásban Csengei Andrea gondolatait olvashatjátok.
“Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani.” (Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 13. cikk)
Azért szeretek az Önállóan lakni csoportnál segíteni, mert van!
És létezésével olyan értékeket képvisel, és olyan problémákat tesz láthatóvá, melyekről ha a csoport nincs, az átlagember vajmi keveset tudhat.
A lakhatás szívügyem. Úgy is, mint lakásszegénységben élő embernek.
A fogyatékosság is szívügyem. Úgy is, mint egy Down-szindrómás ember testvérének.
Egy állami ellátó-intézmény főállású munkatársa vagyok, aki nap, mint nap szembesül azokkal a kifogásokkal, amiket a csoport tagjai felemlegetnek. Valóban méltatlanul bánunk a lakóinkkal és valóban kiszolgáltatottá tesszük őket.
Az önkéntességben és a mindennapi életemben egyaránt az igazságot, a méltányosságot keresem.
A csoportnak a kutatás eleje óta tagja voltam és érdekvédelmi csoporttá alakulását örömmel figyeltem.
A kutatási folyamat megerősített abban, amit amúgy is gondolok az intézményi ellátásról. Nem érző, gondolkodó embernek való. Tehát – nagyjából – senkinek nem való.
Nagyon szeretek ezzel a csapattal dolgozni. Mert érzem, hogy olyan energiák szabadulnak fel, melyek valamiféle mellőzöttség, kirekesztettség, elnyomás, egyéb méltánytalanság kapcsán gyülemlettek fel. És óriási élmény, amikor a csoport ezeket az energiákat teremtő erővé alakíthatja. A gondolkodáshoz, cselekvéshez társakra, szövetségesekre talál. Az egyik ember gondolatmenetét továbbfűzi a másik. Egy probléma köré kérdéseket fogalmaz, válaszokat keres és talál.
Az Önállóan lakni csapat tagjait különösen a szívembe zártam. Jó volt látni, megtapasztalni hétről hétre, ahogyan a kezdeti bizonytalanságuk feloldódott és lettek egyre tudatosabb, az érdekeikért szót emelő emberek. Tisztelem a kitartásukat, harcosságukat, tenni akarásukat. Csodálom a kreativitásukat és szervezőkészségüket. Ők - saját sérültségük által akadályozottan - látják el ugyanazokat a feladatokat, amiket az “egészségesek” panaszkodások közepette végeznek.
Hosszan sorolhatnám a közlekedés során felmerülő, ordító hiányosságokat. Sorolhatnám az emberek érdektelenségét, érzéketlenségét. Sorolhatnám a fogyatékos emberek számára szinte egyáltalán nem létező, elérhető árú lakások hiányát. Ez a magyar valóság, ami ellen tenni kell. Hogy a sérült, fogyatékos emberek is méltó életet éljenek, méltó módon lakhassanak. Olyan körülmények között, amelyek megfelelőek számukra és amelyet ők választanak maguknak.
Az állam embereket kényszerít arra, hogy ilyen-olyan intézményekben éljenek. Abnormális dolog, hogy szakmát, diplomát szerzett, nyelve(ke)t beszélő emberek tudását nem használjuk a munkaerő-piacon, mert nem teremtünk számukra munkahelyeket vagy akadálymentes munkahelyi környezetet. Embertelen állapot, hogy minimális összegekből kényszerülnek élni a saját otthonukban. Felháborító, hogy emberek, akik fillérekből oldják meg a személyi segítés, utazás problémáit, kénytelenek szívességet kérni másoktól, ahelyett, hogy az intézményeknek járó „fejkvótát” nekik utalnák át minden januárban. Hiszen nekik jár! Magyarországon élünk 201-ban. Amit az állam tesz a kiszolgáltatott emberekkel az nem “egyszerűen” szégyen. Az bűn.
Azért szeretek segítő lenni az Önállóan lakni csoportnál, mert a bennem munkáló dühöket teremtő erővé tudom alakítani. A csapat tagjai segítenek ebben. Mert ebben a csoportban nem csak segítő, de segített is vagyok. Köszönet érte. A csoportnak.
