Egy éve hogy Garai Nóri, csoportunk volt társ-közösségszervezője tragikus hirtelenséggel elhunyt. Elvesztése mindannyiunkban hatalmas törést okozott, és azóta is feldolgozhatatlan a hiánya.

Nóri a csoporttagok körében 2020 februárjában

Nórira az alábbiakban is emlékezünk, a búcsúztatóján elmondott búcsúbeszéddel, melyet csoporttagunk, Kocsis Nikolett írt és mondott el:

"Kedves Nóri,

Elköszönni jöttünk ma mind. Elköszönni Tőled, aki olyan sok hitet, bátorítást adtál másoknak. Aki mindig kiálltál azért, amiben hittél. Nem lehetett csak úgy elmenni melletted. Így hatottál rám is, amikor először találkozhattam veled.

Vállaltad magad, annak, aki vagy. Bőrödön és egész lényedben hordoztad mindazt, amiben hittél. Tettél érte, hogy jobb legyen ez a világ.
Aki csak találkozott veled, mindig mosolyogni látott. Nem engedtél magadhoz közel akárkit, de akinek megnyíltál láthatta a sebeidet is, amiket az élet karmolt beléd. Sosem panaszkodtál, nem akartál teher lenni. Számunkra, a barátaid számára sosem voltál az.

Annyi nehézséget éltél meg az itt töltött 29 éved alatt, ami másoknak elképzelhetetlen.  Megtapasztaltad az állami gondozás sötét berkeit, az eltaszítottság, kitaszítottság érzését. Küzdöttél ellene, és mindent megtettél, hogy ellenállj mások elnyomásának. Segítőidre őrangyalként tekintettél és mély szereteteddel és hálával ajándékoztad meg őket.
Olyan voltál, mint a vas. Az élet sokszor méltatlanul ütött, de Te felvetted a harcot. Nem erővel vagy ököllel, sokkal inkább erős jellemmel. Ehhez eszközül egy olyan sportágat választottál, melynek alapelvei a tisztelet, a szorgalom, az önuralom és az akarat. Ez mind példaértékűen megvolt benned. Gyakorlott karatés voltál, edzésekre szívesen jártál, izgatottan meséltél a jövőben megszerzendő fokozatokról.
A Sors Mesterétől most megkapnád a fekete övet, hiszen minden csatát megnyertél…még ha a végső háború megvívásakor hirtelen elfogyott az erőd…

Mindig kerested a helyed, mindig több akartál lenni annál, mint amennyit a világ kigondolt neked. Kerested a lehetőségeidet. Önkéntesként a PRIDE zászlaja alatt büszkén és félelmek nélkül hirdetted a szeretet és szerelem erejét, kiálltál az elfogadásért. Nem értetted, miért nem képesek mások feltétel nélkül szeretni és Te azok között voltál, akik megmutatták minden lehetséges módon, milyen is az előítéletektől ferdített, félreértett szivárványvilág valójában. Sokakban kellett csalódnod, mégis voltak, akikkel Te is megtapasztalhattad hosszabb, rövidebb időre milyen is őszintén, tiszta szívből szeretni és szeretve lenni.

Aztán csatlakoztál az Önállóan Lakni-közösségben élni csapathoz is, ahol a mozgássérültek életminőségének javításán kezdtél dolgozni előbb csoporttagként, majd társkoordinátorként. Inspiráltak az új feladatok, tanulni, fejlődni akartál, újra céljaid lettek, esti iskolába kezdtél járni, hogy megszerezd az érettségit és szintet léphess ezen a téren is.

Ám egyre több kórházban töltött időszak váltotta egymást,  ahol az egyre hosszabb bent töltött idő miatt a lakhatásod is veszélybe került. Tovább indultál, vetted a cókmókod, és vállaltad, hogy hozzád méltatlan körülmények közt élj addig, míg meg nem érkezett számodra egy jobb lehetőség a barátaid jóvoltából, akik sosem engedték el a kezed.
Berendezkedtél, és tetted a dolgod tovább. Beszámolókat írtál a koordinátori munkádhoz, részt vettél az online megbeszéléseken.

Egy nap azonban minden megváltozott. Újra kórházba kerültél, s bár eleinte úgy tűnt ezzel is megküzdesz, hirtelen elszakadtak a fonalak. A telefonodra hiába érkeztek az érdeklődő üzenetek, hívások -már nem válaszoltál. Nem tudtál válaszolni. 

Épp terveztük, hogy  meglátogatunk Téged többen is, mikor megkaptuk a hírt: nem vagy többé.

Mindannyiunk lelkében végérvényesen eltört valami. Felfoghatatlan és érthetetlen veszteség ért minket.
A miértek sorra üvöltöttek fel bennünk, miközben a könnyeink éppúgy záporoztak, mint a június 14-én támadt viharban. Előbb a sűrűn koppanó jég, majd a mindent elárasztó eső.  És végül a nyomasztó csend.

Tudjuk, Nóri, hogy nem így tervezted. Te sem tudtad, mi vár Rád, és nem így kellett volna elmenned.  Sok volt még előtted. És habár ez a közel 3 évtized  számodra tele volt nehézségekkel, falakkal, akadályokkal, Téged aztán nem érdekelt. Nem érdekelt a kerekesszéked, felszálltál a nem alacsonypadlós buszra is, hogy elérhess a célba. Tomboltál az első sorban a koncerteken. Éltél. Igazán. Nem gondolva arra, hogy mi vár rád, amikor vége. Mindannyian tanulhattunk Tőled, általad. 

Azóta valahányszor meglátok egy szivárványt, eszembe jutsz. Látlak, ahogy lóbálod róla a lábad és nevetsz, hogy onnan fentről milyen kicsik vagyunk. Olyan tipikus Nórisan kacagva.

Segíts, hogyan harcoljunk a falakkal tovább, hogyan kell erősnek lennünk.
Kérlek, súgd meg, mit kell tennünk.
Súgd meg, hogyan éljünk jobban, ha elfelejtenénk.
S majd egyszer találkozunk a szivárvány tetején.

Addig is maradj velünk örökké, mindannyiunk Nórija, Rairája, Cucuja!

Örök tisztelettel és szeretettel búcsúznak Tőled barátaid,

Fecó, Süni, Reni, Julcsi, Zóra, Lívi, Zsolti,
A Labrisz Egyesület tagjai,
A PRIDE teljes csapata,
Az Önállóan Lakni közösségben élni csapat tagjai és önkéntesei,
A Civil Kollégium Alapítvány, közösségszervezői és munkatársai,

 és még sokan mások.

Búcsúzom Tőled én is…Bárcsak hallhatnám még egyszer, ahogy utánam kiáltod: „Nikol, megölted a bulit!” Köszönöm, hogy ismerhettelek."

(írta: Kocsis Nikolett, elhangzott 2020.július 24 - én.)

Garai Nóra (1990-2020)