Szeretnénk írni valami biztatót, csakhogy már 2022 van. Ha ez a dátum 1989 lenne, akkor ahhoz képest már van előrelépés. Az azóta eltelt 33 évben kétségtelenül történtek változások a szociális ellátórendszerben. Jogszabályok módosultak, új törvényeket hoztak a döntéshozók, de ezek alig veszik figyelembe a társadalomban megjelenő sokrétű igényeket.

A mozgáskorlátozott, kerekesszékes emberek lakhatása csak egy réteg mindazok mellett a milliók mellett, akiknek nem jut megfelelő lakás. Mégis célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a tényre, hogy a meglévő lakások túlnyomó része sajnos nem alkalmas kerekesszékes emberek számára alapvető akadálymentességi problémák miatt.

Így, ha van is az érintetteknek megfelelő motivációjuk a többségi társadalom tagjaként élni, nem marad más hátra, mint a megalkuvás, hogy nem teljesen akadálymentes lakásba költöznek, hogy emeleten vagy albérletben laknak, és hogy a családtagokra hárítják az így adódó problémákat, vagy segítségért folyamodnak a szociális szolgáltatóknál. Nem csoda, hogy nagyon sok kerekesszékes, mozgássérült ember önbizalomhiánnyal is küzd.

Lehetne olyan szándék a szociális döntéshozókban/szakemberekben, amivel nem a meglévő infrastruktúrát tartják életben, és nem a meglévő ellátási rendszerben próbálják jogszabályok segítségével bent tartani az embereket, akiket a rendszer csak "ellátottaknak" nevez, hanem valóban egyedi és egyéni igényekre reagál, valódi megoldásokkal segíti őket.

Mind a gyerekkoruktól fogva intézetben élő érintettek, mind a családban élők többsége azt gondolja magáról, hogy nem képes saját élete, sorsa befolyásolására, megváltoztatására. Sokukban fel sem merül, hogy egy nagy lélegzetet véve elinduljanak az önállósodás felé.

Célunk áttörést elérni a döntéshozók gondolkodásában, miszerint gazdaságilag is kifizetődőbb akadálymentes lakásokat építeni, ill. bérlakásokat akadálymentesíteni, mint bármely kis létszámú lakóotthont vagy támogatott lakhatást fenntartani. Az akadálymentesített lakások több generáció tagja számára is megfelelően használhatóak. Hiszen gyermekvállaláskor ez megkönnyíti a babakocsi, mint átmeneti „segédeszköz” használatát a szülők számára, ahogy egy idősödő családtag részére is könnyebbé válhat az élet mozgásképességének csökkenésével, de bármelyik életkorban egy hirtelen bekövetkező baleset, sérülés idején is segítség lehet az akadálymentes kialakítás.

A lehetőségek és igények ismeretét az is gátolja, hogy az önkormányzatok szubjektív adatként kezelik, nemcsak az érintettek fizikai állapotát, hanem az átalakított lakások számával kapcsolatos adatokat is. Az Önállóan lakni-közösségben élni néhány éve beadott közérdekű adatigénylésére érkezett válasz szerint, ezért nem készül a lakások akadálymentességi szintjét tartalmazó nyilvántartás. Szubjektív azt jelenti: személyes, ezért szubjektív adat személyhez köthető, lakáshoz nem. A jövőben egy automatikusan (kötelezően) készített és rendszeresen aktualizált adatbázis segítheti az érintetteket és a döntéshozókat is.

Ezért ezúton is javasoljuk a mozgássérültséggel érintett, önálló életre vágyó olvasóinknak, hogy minden esetben – akár az októberben induló népszámlálás kapcsán is -, vallják meg érintettségüket és hátrányaikat – különösen azok, akiknek valamilyen segítségigényük van tervezett önálló és önrendelkező lakhatásuk eléréséhez, hiszen az igény kifejezésével is segíthetik azt, hogy előbb-utóbb megvalósulhasson.

A jelenlegi rendszerben többnyire azok a mozgássérült emberek tudnak az intézményen kívüli életükben bízni, akiket családtagjaik segítenek a számukra megfelelően akadálymentes lakás vásárlásában, bérlésében, vagy éppen az akadálymentesítés finanszírozásában, kivitelezésében.

Egy mozgássérült ember számára az önálló lakhatásának csak egyik eleme a lakás megléte. Alapvető feltétel még a fizikai segítségnyújtás elérhetősége. Az érintettek többsége azért él származási családjával felnőtt korában is, vagy éppen szociális intézményben, mert ott kapja meg a mindennapjaihoz szükséges fizikai segítséget.

Az önálló életre vágyó súlyosan mozgássérült emberek számára mérhetetlen erőfeszítést jelent, hogy a személyi segítésüket maguk köré szervezzék a nap 24 órájában. A szerencsésebbeknek „csak” az állam vagy a civil szervezetek által biztosított 8-16 óráig tartó intervallumon túlmutató időre kell önkéntes vagy fizetett segítőt találniuk.

A mozgássérült emberek számára is ugyanúgy alapvető feltétel a lakhatás fenntartásához a megfelelő anyagi háttér, mint ahogy a nem mozgássérült emberek számára is sok esetben ez egy nehezen elérhető feltétel. Azok a fogyatékossághoz kapcsolódó ellátások, amelyeket az állam biztosít az érintettek számára, önmagukban nem elegendőek a lakhatás és az ehhez kapcsolódó többletkiadások finanszírozására, ami a fizikai hátrányok függvényében is tovább növekszik. Ezért a munkavállalás alapvető a mozgássérült emberek számára megélhetésük biztosításához.

Az Önállóan lakni – közösségben élni csapata már a kezdetektől (2016) azt gondolja, hogy a támogatott lakhatást nem mint egyedüli üdvözítő megoldást kellene alkalmazni minden fogyatékossággal élő ember lakhatásának megoldására.

A ma működő támogatott lakhatás (TL), többségében értelmi sérültek, szenvedélybetegek, igényei szerint alakult ki, amely kiállja a nyilvánosság próbáját, remek hivatkozási alap politikusoknak, de alapvetően a meglévő szociális ellátórendszert rögzíti, azt a meglévő rendszert, amely köztudottan recseg-ropog a munkaerő,- és a forráshiánytól.

Mindig lesznek érintettek a mozgássérültek között is, akik az intézményi rendszert igénylik, legyen az lakóotthon vagy TL, de mindig lesznek olyanok is, akik lakásaikban - albérlet, önkormányzati vagy saját tulajdonú lakás -, szeretnének élni. A választás lehetőségét kellene megadni úgy, hogy közben a szükséges segítség is elérhető.

Meggyőződésünk, hogy ha a ma működő intézményrendszerek fenntartására szánt keretösszegek egy részét az illetékesek a 24 órában elérhető támogatószolgáltatások megvalósítására fordítanák, a jelenleginél több mozgássérült ember élhetne méltó módon a többségi társadalom tagjai között, hasznos életet.

Ma is sokféle módon élnek emberek. Ki bérlakásban, ki albérletben, ki családban, ki lakóotthonban, ki kórházban, ki sátorban, ki lakókocsiban – szóval mindannyian lakunk valahol. Hogy ezek közül melyik forma nevezhető méltó lakhatásnak, ítéljen mindenki a lelkiismerete szerint! Önálló lakhatást mindenkinek!